Citrus maxima – pomelo
A Citrus maxima (Burm.) Merr., közismert nevén pomelo, pompela, pampelmus vagy shaddock, a rutafélék (Rutaceae) családjába tartozó örökzöld gyümölcsfa, amely kiemelkedő jelentőségű a citrusfélék termesztésének történetében. A Citrus nemzetség három ősi, nem hibrid eredetű fajának egyike – a mandarinfélék (Citrus reticulata) és a citrom (Citrus medica) mellett –, amelyek természetes és célzott keresztezései révén alakult ki a ma ismert citrusgyümölcsök szinte teljes választéka. A grépfrút genomjának mintegy 63%-a pomelóból származik, és e faj hozzájárulását az édesnarancs, a keserűnarancs, a citrom, valamint számos mandarinfajta esetében is kimutatták.
A tudományos névnek gazdag története van: Linné a növényt Citrus decumana néven írta le, számos régebbi szakirodalomban pedig Citrus grandis (L.) Osbeck néven szerepel. A ma érvényes Citrus maxima kombinációt Elmer D. Merrill 1917-ben tette közzé, Burman „Herbarium Amboinense” című művében szereplő Aurantium maximum név alapján. A „maxima” – „legnagyobb” – jelző a termésekre utal, amelyek a nemzetség egészében a legnagyobbak. A Plants of the World Online (Kew) a faj természetes elterjedési területeként Asszamot, a Keleti-Himaláját, Mianmart, Thaiföldet, Laoszt, Kambodzsát, Vietnamot és a Nikobár-szigeteket sorolja fel, míg Malajziában, Indonéziában, Dél-Kínában és a Csendes-óceán szigetein a pomelót olyan régóta termesztik, hogy nehéz megkülönböztetni a természetes előfordulási helyeket az elvadult állományoktól.
A növény botanikai leírása és habitusa
A pomelo 5–15 m magas, rendszerint alacsonyan elágazó fa, kissé görbe, 10–30 cm vastag törzzsel és terebélyes, szabálytalan koronával. A fiatal hajtások szögletesek, gyakran finom szőrökkel borítottak, az ágakon és a törzsön pedig akár 5 cm hosszú tövisek is előfordulnak; számos termesztett fajtánál azonban a tövisek ritkák vagy szinte teljesen hiányoznak. Levelei szórt állásúak, bőrneműek, tojásdadok vagy elliptikusak, 5–20 cm hosszúak, felül mattzöldek, fonákjukon finoman szőrözöttek, szélük csipkézett. Legjellegzetesebb tulajdonságuk a levélnyél: szélesen szárnyas, és olykor csaknem olyan széles, mint maga a levéllemez, ami megkülönbözteti a pomelót a legtöbb más citrusfélétől. A megdörzsölt levelek számos illóolajmirigyüknek köszönhetően jellegzetes citrusillatot árasztanak.
A virágok, a citrusfélék között a legnagyobbak, egyesével vagy 2-10-es csoportokban fejlődnek a levelek hónaljában. 4-5 húsos, sárgásfehér, 1,5-3,5 cm hosszú sziromlevelük van, amelyek kívülről néha zöldesen pettyezettek, valamint számos, jól látható fehér porzójuk. Intenzív, édes illatukat tea ízesítésére és a parfümiparban használják. Termése heszperídium típusú bogyótermés, alakja a gömbölyűtől a lapítottan át a körte alakúig változik, átmérője 10-30 cm, tömege általában 0,3-2 kg, bár a rekordméretű példányok több kilogrammot is nyomhatnak. Vastag, szivacsos héja (albedója) általában 1-2 cm vastag, a hús pedig 11-18 gerezdre tagolódik, színe a sárgástól a rózsaszínen át a pirosig terjed. A legtöbb fajtánál a magok kevés számúak, nagyok és sárgásfehérek.
Növekedési ütem és fejlődés
Trópusi éghajlaton a pomelo mérsékelten gyorsan növekszik. A Thaiföldön és Kínában vegetatív úton szaporított fák 3-5 év után fordulnak termőre, míg a magoncoknak általában 5-8 évre van szükségük az első virágzáshoz. Egy kifejlett fa évente 70-100 termést hoz, a hektáronkénti 20 tonnás termés pedig nagyon jónak számít. A növény hosszú életű - a megfelelően gondozott ültetvények sok évtizeden át teremnek, az idős fák pedig lenyűgöző méretet érnek el. A trópusokon a fa gyakorlatilag megszakítás nélkül növekszik, évente több növekedési hullámot hozva; ezek mindegyike virágzással végződhet, ami magyarázza, hogy ugyanazon a fán egyidejűleg virágok és különböző érettségi állapotú termések is jelen lehetnek.
Európai edényes termesztésben a növekedés üteme lényegesen lassabb, és szinte kizárólag a fény és a hő mennyiségétől függ. A magonc az első szezonban néhány tíz centiméteres magasságot ér el, a következő években pedig évente 20-40 cm-rel növekszik. A cserepes növény általában 1,5-3 m-es magasságnál áll meg, mérete pedig metszéssel könnyen szabályozható. A pomelónak monoembrionális magjai vannak, ami a Citrus nemzetségen belül kivétel: a legtöbb faj poliembrionális, nucelláris embriókat tartalmazó magokat hoz, amelyek az anyanövény klónjai. A pomelónál a magból kizárólag ivaros embrió fejlődik, ezért az utódok genetikailag változatosak - ez a tulajdonság tette a fajt az új hibridek rendkívül termékeny forrásává.
Virágzás és szaporítás
Hazájában a pomelo évente 2-4 alkalommal virágzik, legdúsabban az esős évszak beköszöntét követően, az egyes terméshullámok pedig különböző időpontokban érnek; Thaiföldön a fő betakarítás novemberre esik. A beporzástól a termés beéréséig körülbelül 6-8 hónap telik el. Virágai rovarbeporzásúak, bőségesen termelnek nektárt, és a méhek szívesen látogatják őket, bár számos fajta önbeporzás után is termést köt. A termések vastag héjuknak köszönhetően rendkívül sokáig tárolhatók - akár több hónapig is szellős ládákban; közben a gyümölcshús idővel lédúsabbá és édesebbé válik.
Árutermesztésben a nemes fajtákat vegetatív úton szaporítják: hagyományosan légbujtással, napjainkban pedig pomelóból, mandarinfélékből, keserű citromból vagy Rangpur-limából származó alanyokra végzett szemzéssel. Ennek ellenére Délkelet-Ázsiában a fák hatalmas része továbbra is magról származik, mivel a magoncok egészségesek, erőteljesek, és viszonylag hűen megőrzik a szülők tulajdonságait. Európában a magról nevelt növény elsősorban dísz- és gyűjtői növény; ha a cél egy meghatározott fajta gyors termőre fordítása, a magonc 2-3 év után alanyként használható oltáshoz.
Környezeti igények és tűrőképesség
A pomelo trópusi és szubtrópusi faj, a népszerű citrusfélék közül a leginkább melegigényes. Optimális növekedési hőmérséklete 25-30°C; 13°C alatt és 38°C felett a növekedés leáll, az árutermesztési területeken pedig a leghidegebb hónap átlaghőmérséklete nem csökken 15°C alá. A rövid ideig tartó, körülbelül -2°C-ig terjedő lehűlés károsítja a leveleket, a -3…-4°C alatti fagy pedig az egész növényre veszélyes; az USDA-besorolás szerint a faj a 10. zónába tartozik. A termesztés a legjobb eredményt síkvidéken, 400 m tengerszint feletti magasságig adja, évi 1500-1800 mm csapadék mellett; hosszabb száraz évszak esetén öntözés szükséges.
A talaj legyen mély, termékeny és jó vízáteresztő képességű, ugyanakkor nedvességtartó, enyhén savas kémhatású (pH 5-6,5). A pomelo a citrusfélék között sótűrésével tűnik ki: a Menam deltájában brakkvízzel elárasztott ágyásokon is növekszik, a thaiföldi termesztők pedig úgy vélik, hogy a só javítja a gyümölcsök ízét és lédússágát. A fa Florida és a Bahamák ooidos mészkövén, valamint malajziai meddőhányókon is megél, ami gyökérzetének nagyfokú alkalmazkodóképességére utal. A pangó vizet és a tömör, agyagos talajokat azonban nem tűri, ezeken ugyanis gyorsan kialakul a Phytophthora által okozott gyökérrothadás.
Termesztés mérsékelt éghajlaton
Európa mérsékelt éghajlatán a pomelót kizárólag edényben termesztik. Nyáron a növénynek teljes napfényben kell állnia - teraszon, erkélyen vagy a kertben, erős széltől védett helyen, amely letöri nagy leveleit. A termesztőközeget citrusfélékhez való földből vagy univerzális keverékből készítik, 20-30% perlit, durva szemcséjű homok vagy finom kéreg hozzáadásával, mindig drénrétegen. Bőségesen öntözzük, amikor a felső réteg kiszárad, lehetőleg állott vagy esővízzel, és soha ne hagyjunk vizet az alátétben. Tavasztól augusztus végéig 2-3 hetente mikroelemeket tartalmazó citrus tápoldattal trágyázzuk; a levelek erek közötti jellegzetes sárgulása vashiányra vagy magnéziumhiányra utal, ami kemény víz használatakor gyakori.
A teleltetés a legnehezebb szakasz. A növényt akkor visszük be, amikor az éjszakai hőmérséklet 8-10 °C alá csökken, lehetőleg világos és hűvös, 10-15 °C-os helyre: fűtetlen üvegházba, télikertbe vagy nagy ablakú, hűvös lépcsőházba. Ilyen körülmények között a pomelo nyugalmi állapotba kerül, és csupán takarékos öntözést igényel két-négyhetente. Meleg, száraz lakásban, túl kevés fény mellett a teleltetés általában levélhullással jár - ilyenkor LED-lámpával napi 10-12 órán át pótolni kell a megvilágítást, és magasabb páratartalmat kell fenntartani. Tavasszal a növényt fokozatosan szoktatjuk a kinti körülményekhez: először félárnyékba helyezzük, hogy elkerüljük a levelek megégését. 2-3 évente, kora tavasszal ültessük át néhány centiméterrel nagyobb cserépbe. Leggyakoribb kártevői a takácsatkák, a pajzstetvek, a viaszos pajzstetvek és a levéltetvek, amelyek a nagy levelek fonákján könnyen észrevehetők.
Díszkertészeti felhasználása
A pomelo kedvelt télikerti és gyűjtői növény. Hatalmas, fényes, szárnyas levélnyéllel rendelkező levelei miatt még egy fiatal magonc is egzotikus látványt nyújt, és kitűnik a többi citrusféle közül, míg egy nagy dézsában nevelt kifejlett fa a télikert szoliter növényévé válik. Az idősebb növényeken megjelenő illatos virágok további látványosságot jelentenek, és minden megkötött termés - mérete miatt - eseményszámba megy. A faj jól tűri a metszést, ezért klasszikus, törzses narancsházi faként vagy sűrű, gömb alakú bokorként is nevelhető. Dél-Európa melegebb vidékein a pomelót védett kertekben szabadföldbe is ültetik, ahol tekintélyes, árnyékot adó fákat nevel.
Kulturális jelentősége, története és a név etimológiája
A pomelót Ázsiában legalább kétezer éve termesztik; Kínába valószínűleg i. e. 100 körül jutott el, ahol rituális gyümölccsé vált – az Őszközép-ünnep és a kínai újév idején a nagy, kerek gyümölcsök a jólétet és a család teljességét jelképezik, Vietnámban pedig az ősök oltárán elhelyezett hagyományos ötféle gyümölcs tálcájának részét képezik. Thaiföldön a Menam folyó mentén fekvő Nakhon Chai Si híres termővidék, Kínában Fujian és Guangxi tartomány, Japánban pedig a Kumamotóból származó Banpeiyu fajta ismert rekordméretű gyümölcseiről. A gyümölcs portugál és holland hajósokkal a XVI-XVII. században jutott el Európába, a Karib-térségbe pedig a XVII. század végén egy Shaddock vezetéknevű kapitány révén, aki Angliába tartó útján Barbadoson állt meg; innen ered az angol „shaddock” elnevezés. Pomelóból és édes narancsból a XVIII. században Barbadoson alakult ki a grépfrút. A lengyel „pomelo” név az angol és holland (pompelmoes) közvetítésével valószínűleg a tamil „pampa limāsu” - „nagy citrusféle” kifejezésből származik. A pomelo héját a kínai és thai konyhában kandírozzák, sütik és párolják, Észak-Vietnámban pedig virágaiból parfümolajat nyernek.
Kinek ajánlott ez a faj?
A pomelo jó választás mindenkinek, aki szeretné elkezdeni a citrusfélék termesztését cserépben, és nyáron napos helyet, télen pedig világos, hűvös helyiséget tud biztosítani számára. A magoncok erőteljesek és ellenállók, nagy leveleik pedig gyorsan látványossá teszik a növényt. A fajt a citrusgyűjtők is értékelni fogják, akik gyűjteményükben szeretnék tudni a teljes nemzetség három szülőfajának egyikét, valamint a növények háziasításának története iránt érdeklődő botanikarajongók. Nem ajánlott viszont azoknak, akik hűvösebb európai régiókban szabadföldbe ültethető fajt keresnek, illetve azoknak sem, akik egy konkrét fajta gyors termésére vágynak.
Összefoglalás
A Citrus maxima sok szempontból kivételes faj: a nemzetségen belül ennek vannak a legnagyobb gyümölcsei és virágai, szárnyas levélnyelei és monoembrionális magjai, továbbá egyike a termesztett citrusfélék három ősi elődjének. Meleget, napfényt és világos, hűvös teleltetést igényel, cserébe egzotikus szépségű növényt ad, némi türelemmel pedig illatos virágokat is. A pomelo nem veszélyeztetett faj - évezredek óta termesztett növényként hatalmas másodlagos elterjedési területtel rendelkezik, és nem szerepel az IUCN Vörös Listájának veszélyeztetettségi kategóriáiban, bár délkelet-ázsiai vad populációi kevéssé ismertek, és védelemre érdemesek a citrusfélék genetikai sokféleségének rezervoárjaiként.
