Schinus terebinthifolia – brazil borsfa
A Schinus terebinthifolia, amely brazil borsfaként, aroeiraként, illetve az angol nyelvű országokban Brazilian peppertree, Christmas berry és Florida holly néven ismert, a szömörcefélék (Anacardiaceae) családjába tartozó örökzöld fa, amelyhez a pisztácia, a kesudió, a mangó és a szömörce is tartozik. A fajt 1820-ban írta le Giuseppe Raddi olasz botanikus brazíliai növények alapján. Bár hazájában a másodlagos erdők és folyópartok közönséges fája, világszerte két okból vált ismertté: a rózsabors forrásaként, valamint mint az egyik leginkább terjedőképes díszfa, amelyet valaha szubtrópusi termesztésbe vontak.
A mérsékelt övi európai kertész számára elsősorban hálás, gyors növekedésű cserepes növény, fényes, aromás levelekkel és rendkívül dekoratív, skarlátvörös termésfürtökkel. Könnyű alakíthatósága, a tápanyagban szegény közegek és a szárazság tolerálása, valamint csekély téli igényei kezdők számára is alkalmassá teszik, míg apró levélkéit és gyorsan megvastagodó törzsét a bonsai kedvelői értékelik.
Botanikai leírás és a növény habitusa
A Schinus terebinthifolia többnyire 5–10 m magas cserje vagy kisebb fa, bár akár 15 m-re megnövő példányokat is feljegyeztek. Törzse rövid, gyakran többtörzsű, koronája sűrű, kerekded vagy szabálytalan; ugyanazon a növényen az ágak lehetnek felállók, szétterülők vagy csaknem kúszók, és körbefonhatják a szomszédos fákat. Kérge szürkésbarna, az idősebb példányokon repedezett. Gyökérzete sekély, de kiterjedt, ami megkönnyíti, hogy a növény mind a dűnéket, mind az időszakosan elöntött mélyedéseket meghódítsa.
Levelei szórt állásúak, páratlanul szárnyasan összetettek, 10–22 cm hosszúak, tengelyükön 3–15 levélkével (leggyakrabban 7–9), amely enyhén szárnyas. Az egyes levélkék 3–6 cm hosszúak és 2–3,5 cm szélesek, elliptikustól lándzsásig változó alakúak, finoman fűrészes széllel és jól látható, sárgás erezettel. Összedörzsölve intenzív illatot árasztanak, amelyet borsosként vagy terpentinillatúként írnak le – innen a terbinthoszra (Pistacia terebinthus) utaló faji név, míg a nemzetségnév a görög schinos szóra vezethető vissza, amely masztixfát (Pistacia lentiscus) jelent. Két botanikai változata különböztethető meg: a tipikus változat, amelynek kevesebb levélkéje és piros termése van, valamint a var. acutifolia, amelynek levelei és termései nagyobbak, a termések pedig rózsaszínűek.
Növekedési ütem és fejlődés
A faj a családja egyik leggyorsabban növő fája közé tartozik. Teljes napsütésben és nedves talajon a fiatal növények két év alatt körülbelül 4,5 m magasra nőnek, megfelelő körülmények között pedig már életük harmadik évében virágozni és termést hozni kezdenek. Érdekes módon a csemeték sok éven át mély árnyékban is fennmaradhatnak, évente mindössze 3–5 cm-t növekedve, a lombkorona szabaddá válása után azonban villámgyorsan felgyorsul a növekedésük. Ez az alkalmazkodóképesség, valamint az a képesség, hogy minden sérülés után hajtásokat hozzon a törzsből és a gyökerekből, magyarázza a faj ökológiai sikerét.
Hűvösebb európai régiókban konténeres termesztésben a növekedési ütem szerényebb, de még mindig jól látható - egyetlen szezon alatt a növény több tíz centimétert is növekedhet. A rendszeres metszéssel 1,5–3 m-es méretben tartható, miközben a korona is sűrűbbé válik. A fa kemény és finom rostú; Dél-Amerikában bútorokhoz, tüzelőanyagként és faszén készítésére használják.
Virágzás és szaporítás
A virágok aprók, ötszirmúak, fehértől krémszínűig változnak, és a levelek hónaljából eredő bugákban nyílnak. A Schinus terebinthifolia kétlaki növény: a hím- és nőivarú virágok külön egyedeken fejlődnek, ezért a termésképződéshez mindkét ivarú növényre szükség van. Őshazájában és Floridában a fő virágzási időszak szeptembertől novemberig tart, a populáció kis része azonban tavasszal újra virágzik; mediterrán éghajlaton júliustól szeptemberig tartó időszakot adnak meg. A virágok bőségesen termelnek nektárt, és fontos táplálékforrást jelentenek a méhek számára, köztük a fullánk nélküli Tetragonisca angustula számára is - a brazil borsfa méze értékes regionális termék.
Termése 4–5 mm átmérőjű, gömbölyű csonthéjas termés, amely kezdetben zöld, éréskor pedig fényes, élénkpiros vagy rózsaszínű. A termések a virágzást követően néhány hónap alatt érnek be, Floridában főként decembertől februárig, és akár 8 hónapig is megmaradnak az ágakon, nehéz, tömött fürtöket alkotva. Egyetlen nőivarú növény több ezer termést hoz; a magokat madarak és emlősök, valamint a víz is terjesztik. A magok életképességüket viszonylag rövid ideig, általában az elszóródástól számított néhány hónapig őrzik meg. A faj vegetatív úton, gyökérsarjakkal és félfás dugványokkal is szaporítható.
Környezeti igények és tűrőképesség
Természetes elterjedési területe Brazília keleti, déli és délnyugati részére, Paraguayra, valamint Argentína északkeleti részére terjed ki, a tengerszinttől körülbelül 2000 m tengerszint feletti magasságig. A növény olyan éghajlaton fejlődik, ahol az éves középhőmérséklet 12–26 °C, az éves csapadékmennyiség pedig 950–2200 mm, és olyan változatos élőhelyeken fordul elő, mint a tengerparti dűnék, az ártéri erdők, a mocsarak, az út menti árkok és a száraz, köves lejtők. Elviseli az időszakos elöntést, a talaj sótartalmát és a tengeri permetet, a szegényes és savanyú talajokat, valamint a tüzeket is, amelyek után a tövétől újra kihajt.
Fényigénye szempontjából a teljes napfényt kedveli, de a félárnyékot is elviseli. A hidegtűrése korlátozott: a kifejlett, fásodott példányok rövid ideig körülbelül -6 °C-ig élik túl a hőmérséklet-csökkenést, ami a USDA 9-es zónának felel meg; erősebb fagyok esetén a hajtások elfagynak, a fiatal növények pedig elpusztulnak. Éppen az éghajlati akadály - nem pedig a talaj vagy a víz - jelöli ki a szabadföldi termesztés határát Európában, amely így a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán partvidékére korlátozódik.
Mérsékelt éghajlaton történő termesztés
Európa hűvösebb régióiban a Schinus terebinthifolia konténernövényként nevelhető. A cserépnek vízelvezető nyílásokkal és drénréteggel kell rendelkeznie, a termesztőközeg pedig legyen jó vízáteresztő képességű, például homokkal vagy perlittel kevert általános virágföld. Tavasztól őszig a növény napos teraszon vagy erkélyen állhat, és akkor öntözzük, amikor a termesztőközeg felső rétege kiszárad; a begyökeresedett példányok elviselik az elfelejtett öntözést, de a folyamatos túlöntözést nem. Tavasztól nyár végéig mérsékelten tápoldatozzuk komplex műtrágyával.
Télen, amikor a hőmérséklet nulla fokhoz közelít, a növényt világos, hűvös, 5-12 °C-os helyiségbe költöztetjük - fűtetlen télikertbe, világos lépcsőházba vagy hűvös szobába. Ilyen körülmények között növekedése részben lelassul, és csak nagyon takarékosan kell öntözni. Jó fényviszonyok mellett meleg lakásban is átteleltethető, ilyenkor azonban tovább növekszik, és gyakran megtámadják a takácsatkák, valamint a levéltetvek. A koronaalakító metszést kora tavasszal, a növekedés megindulása előtt végezzük; a faj még az idős fából is kiválóan kihajt. 2-3 évente ültessük át valamivel nagyobb cserépbe.
Felhasználása díszkertészetben
A brazil borsfát a XIX. századtól dísz-, árnyékadó és sövénynövényként ültették a világ meleg régióiban - Kaliforniában, Floridában, Ausztráliában, Dél-Afrikában és a Földközi-tenger medencéjében. Fényes, egész évben díszlő lombozatáért és látványos, téli piros termésfürtjeiért értékelik, amelyekből ünnepi dekorációk készülnek (innen ered a Christmas berry elnevezés). Dél-Amerikában dűnék megkötésére és a leromlott talajokon történő erdő-helyreállításra is használják.
Közép- és Észak-Európában szerepe a cserepes nevelésre és a bonsai-kultúrára korlátozódik. Bonsai növényként a faj számos előnnyel rendelkezik: apró levelek, gyorsan vastagodó törzs, metszés után könnyű elágazás, valamint a nőivarú növényeken a termésképzés lehetősége. Érdemes megjegyezni, hogy számos szubtrópusi régióban (Florida, Texas, Hawaii, Ausztrália egyes részei és Dél-Afrika) a faj invazívnak minősül, értékesítését vagy ültetését pedig tiltják; Európa mérsékelt éghajlatán nem képes önállóan terjedni, a mediterrán térségekben azonban kerülni kell a környezetbe juttatását.
Jelentősége a kultúrában, rózsabors és toxicitás
A Schinus terebinthifolia szárított termései a rokon Schinus molle termései mellett rózsaborsként (poivre rose) kerülnek forgalomba, és népszerűek a francia konyhában, valamint a fűszerkeverékekben. Ez nem valódi bors - a növénynek semmi köze a Piper nemzetséghez -, hanem aromás, enyhén édeskés és gyantás csonthéjas termés. A fenolos vegyületek jelenléte miatt a fűszer az Egyesült Államokban nem kapta meg a GRAS minősítést, ezért a kesudióra vagy pisztáciára allergiásoknak óvatosságot kell tanúsítaniuk. A brazil népi gyógyászatban az aroeira kérgét és leveleit gyulladáscsökkentő és antibakteriális szerként használták, a növény kivonatai pedig farmakológiai kutatások tárgyát képezik.
A szömörcefélék családjába tartozó számos növényhez hasonlóan ez a faj urushiolhoz hasonló alkénilfenolokat tartalmaz, amelyek az érzékeny embereknél kontakt dermatitiszt okoznak; a növénynedvvel való érintkezés, sőt az égő fa füstje is irritációt válthat ki. A levelek vagy nagyobb mennyiségű termés elfogyasztása torokirritációhoz és gyomor-bélrendszeri panaszokhoz vezet, madaraknál pedig bénító hatást figyeltek meg. A kertben metszéskor elegendő kesztyűt viselni, és a növényt kisgyermekektől és háziállatoktól elzárva tartani.
Kinek ajánlható ez a faj
A Schinus terebinthifolia jó választás azoknak, akik gyorsan szeretnének magról mutatós, örökzöld cserepes fácskát nevelni, és van helyük a hűvös teleltetéshez. A kezdők számára is megfelelő, mivel jól tűri az öntözési hibákat és a tápanyagszegény közeget, a bonsai kedvelői pedig könnyen formálhatják; a haszonnövényeket gyűjtők számára élő rózsaborsforrást jelent. Kevésbé megfelelő azoknak, akik mérsékelt éghajlaton szabadföldi növényt keresnek, vagy erős allergiájuk van a szömörcefélékre.
Összefoglalás
A brazil borsfa gyors növekedést, vonzó lombozatot és dekoratív, sokáig a növényen maradó terméseket ötvöz csekély igényekkel. A világ melegebb régióiban terjeszkedése problémává vált, mérsékelt európai éghajlaton azonban konténerben könnyen nevelhető és hálás növény, amely hűvös teleltetés mellett évtizedeken át társa lehet a kertésznek. A fajt eddig nem értékelték az IUCN Vörös Listáján; természetes elterjedési területén gyakori, és nincs veszélyben.
